Óbecsei hajómalmok és az utolsó vízimolnár

Tájegységi érték

kulturális örökség

2022-07-27

Bemutatás:

A hajómalmok története egészen a római civilizációig nyúlik vissza, hiszen az ő találmányaik közé tartozik. Két nagy egysége volt: a nagyobb hajótest, a házhajó vagy malomházhajó, a kisebb a tárhajó és a kettő között forogott a lapátkerék. A hajómalmokkal őrölték meg a búzát a kenyérhez, de nemcsak erre használták, hanem például fűszerpaprikát is vagy kukoricát is őröltek vele. Olyan malomszerkezet ez, amely két vízen úszó testen, fahajón nyugszik. A hajómalomnál a természeti erőt méghozzá a mozgó víz erejét használták fel az emberek ennek a munkagépnek a  meghajtására. A hajótesten található malomkereket ugyanis a víz hajtotta meg, amihez pedig szükség volt a folyósodrásra. Az őrléshez szükséges hajtóerő miatt a legalkalmasabb vízáramlatot (előnyös vízjárást) keresve bármely folyószakaszon lehorgonyozható volt a hajómalom. Előnye, hogy a helyét változtatni bírta, hiszen úszott a víz felszínén. Így a víz sodrásához is tudtak vele alkalmazkodni. Amikor pedig jött a tél, akkor olyan helyre kellett menni vele (például partra, kikötőbe), ahol nem  fagyott meg a víz és nem keletkezett jég. Mivel hajóról van szó, ezért valahova le is kellett horgonyozni vele amikor őröltek. Horgonyzásnál pedig cöjt néven ismert, vesszőből font kötelekkel kötötték ki az ún. malomszeghez a malomhajót. Ezek erősen megvasalt cölöpök voltak, amit a folyófenekére vertek le. Voltak olyan helyek ahol a folyófenéken lévő talaj homokos, iszapos volt, tehát laza szerkezetű, akkor a cöjtit a sziklákhoz vagy kővel/földdel megtöltött hatalmas vesszőkasokhoz rögzítették.

Óbecsének pedig egy 1777-es vízrajz- és úttérkép adatai alapján 37 hajómalma volt. Tisza felső szakaszában 21, és 16 az alsó szakaszon. Még Móra Ferenc is megemlíti A becsei molnárok című elbeszélésében (1938), hogy:

„Valamikor, van annak már háromszáz esztendeje is, ha nem négyszáz, két vízimalom őrölte a becseiek búzáját a Tiszán. Egyik a felvégen, a másik az alvégen. Csendes, szelíd nyári éjszakákon elhallatszott a szavuk a harmadik határig. A felvégi malom mindig ezt hajtogatta...” Az elbeszélés teljes terjedelmében itt olvasható: http://acta.bibl.u-szeged.hu/51503/1/gyakorlati_1938_001_035-037.pdf

Ma már sajnos nincsen ebből semmi sem, viszont Óbecse utolsó vízimolnáraként Bogár Károly nevét ismerjük, hiszen őt tartjuk számon Óbecse utolsó vízimalom tulajdonosaként. Vele sajnos kihalt ez a mesterség is vidékünkön, amely évszázadokon át lehetővé tette a becsei földművesek számára a liszt előállítását. Mesterségének minden szeretetével ragaszkodott régi rozoga malmához, állandóan javítgatta, hogy minél tovább tartson. Gondoskodása ellenére a vízimalom egy viharos éjszakán átsodródott a Tisza túloldalára és elsülyedt. Mivel már idős volt ahhoz, hogy mindent újrakezdjen, Bogár Károly bácsi kihúzta hajómalmát a Tiszából, s amit el lehetett belőle adni, azt eladta, a többit pedig elégette. Hogy szórakozzon, az öreg vízimolnár gyakran ellátogatott a Katolikus Olvasókörbe, ahol vicces, tréfás történeteivel egy inkább kedvelté vált a helybeliek között. Így történt, hogy új folyóparti foglalkozása lett, méghozzá ő lett a kikötő őrzője. Adományoztak neki egy kunyhót és ő onnan figyelte a töltés melletti kikötőt. Mindennek 1916. júniusában  lett vége, amikor elhunyt Becse utolsó vízimolnára és a tiszai kikötő első őre.

Indoklás:

A hajómalmokat tavasszal, József napja után volt szokás újra vízre bocsátani. A hajómalmok egészen november végéig voltak kikötve a legnagyobb sodrású szakaszokon, ekkor András napján fejezték be az őrlést. Jóformán 6 hónapot működtek évi szinten. Perjés Géza szerint a 17. században egy falusi malom naponta átlag 10 mázsa gabonát őrölt. Hasonló eredményre jutott 17. század végi források alapján Ila Bálint (Perjés 1963: 189; Sajnos felhasználható adatunk nincs, hogy a 37 óbecsei hajómalom mekkora kapacitással dolgozott, viszont tény hogy sok őrölni való volt a környéken).

Javaslattevő: Kis Zoltán