A zentai zsidó temető

Települési érték

kulturális örökség

2021-03-08

Bemutatás:

Zenta lakosságát a deportálásig 4-5 százalékban alkották zsidók, akik viszont az alacsony arányszámhoz képest jóval hatékonyabban vettek részt a város társadalmi és gazdasági életében. Mint sok helyen máshol, Zentán is ők voltak a vállalkozók előfutárai, közülük kerültek ki a város kereskedelmének és üzleti életének jelentős tényezői. A zentai zsidó temető a város egykori zsidó közösségének egyik legfontosabb emléke, amely emlékezteti az itt élőket, hogy a városban egykoron olyan polgártársaik is éltek, akik etnikailag és vallási szempontból egy külön kis közösséget képeztek.

A zentai zsidó temető története a 19. század közepéig vezethető vissza. A zentai temetők telítettsége miatt 1846-ban közgyűlési határozatban rögzítették, hogy új temetők megnyitására van szükség. Mivel a zsidó felekezetnek még nem volt külön temetője, ekkor fogalmazódott meg a hitközség részéről annak igénye, s ennek tudatában már kereshették a megfelelő helyet temetőjük számára. Figyelembe véve, hogy a zentai zsidó lakosság száma éppen az 1840-es évek elején növekedett meg ugrásszerűen, és ugyanakkor már a régi katolikus temető is telítődött, így a temetők rendezésre irányuló kép is összeáll, amikor 1840-es évek végén sor kerül a zsidó temető megnyitására.

Maga a hely adottságai megfeleltek a régi zsidó törvények által megszabott, de már a Mária Terézia korában támasztott feltételeknek is (a temetőnek településen kívül, meghatározott távolságra kellett lenni), bár utólag nem tudni, hogy eme szempontok vezérelték volna a hitközséget, amikor e terület mellett döntött. Mindenesetre az elvárásoknak megfelelt: magas helyen feküdt és nem volt túl messze a településtől. A régi zsidó törvény a temetőt, az „örök házat” a település utolsó házától 50 ölben határozta meg, tehát közel a lakott helyhez, ami átszámítva 94,5 métert jelent. A zsidó hitközségek lehetőleg magas helyen vagy dombon nyitottak temetőt, ahol nemigen vágták a füvet, nem irtották a fákat, hagyták, hogy a növények benőjék a sírokat. Ezt tartották természetesnek. A temetőben kaszált füvet nem használták takarmánynak és nem volt szabad enni a temetőben lévő fák gyümölcseiből sem.

A zsidó temető első írásos említése az 1849. évi városi adókönyvben található, a 2046. számú házhelyen, és nem sokkal későbbi a felső- és alsóvárosi temető, szinte egyidejű, 1853. évi megnyitása. A zsidó temető első írásos említésében szerepel, hogy a királyi honi adót, az 1850. évre, 24 krajcár értékben lerótták. Valószínű, hogy a temető területe már 1848 késő őszén, vagy már korábban ki lehetett jelölve, mivel a több mint húsz síremlék, az 1849. február eleji vérengzés áldozatainak a nyughelyét jelöli. Tehát a zsidó temetőbe az elsők között az 1849. február eleji megtorlások zsidó áldozatait temették.

A zsidó temető elsődleges területén az 5., 10., s főleg 11. sorban találhatók azok a legrégebbi datálású sírkövek, melyek feliratai 1849 előtti elhalálozásokat mutatnak. Ezek a sírkövek egy része később keletkezett, mint amit a rajtuk lévő dátum mutat, vagyis új kőtáblákat állítottak, melyekre rávésték a régebbi elhalálozási évet. Ilyen pl. a legrégebbi dátummal rendelkező sírkő is a temetőben, a 11. sor 44-es síremléke, melyen az elhalálozási idő 1799. okt. 11. Ebben a sorban – ahol a legtöbb régi síremlék van – a kőtáblák egy része már annyira erodálódott az idő viszontagságaitól, hogy a feliratok nyomai sem kivehetőek.

Más felekezeti temetőkhöz hasonlóan a zsidó temető is tükrözi a korabeli társadalmi-vagyoni rétegződésből eredő különbségeket, valamint az elhunytaknak a zsidó közösségben elfoglalt helyét és szerepét, a belső térel­rendezés azonban a vallási hagyományokból eredő diktátumokat is követi. A szélesebb vagy szűkebb közösségben játszott szerepből adódóan a kiemelkedőbb személyiségek sírjai általában a főbejárat és a szertartási épü­let (halottasház) közelében, illetve a fő ösvények mellett kaptak helyet, míg a vallási hagyományokat követő elkülönülést illetően a magukat Áron nemzetségéből származtató kohaniták sírjelei szembeszökőek; ezeket rendre az északnyugati, illetve délkeleti falak közelében, velük párhuzamosan sorjázva találjuk. Sírköveiket a csak esetükben használatos szimbólum, a kohanita kéz teszi még feltűnőbbekké. Rajtuk kívül még a szintén vallási hagyományokból eredeztethető, magukat Lévi törzséből származtató leviták szimbóluma, a levita kancsó és tál fordul elő nagyobb számban törzsi szimbólumként a zentai temető sírkövein.

A sírkövek anyaga jól tükrözi az itt eltemetettek társadalmi-vagyoni rangját, míg alakjuk, illetve felirataik nyelve a zsidó közösségen belüli, vallásbeli megosztottságot tükrözi. Az ortodox hagyomány formailag a különféle barokkos elemekkel díszített sztélét részesítette előnyben, s rendszerint csupán a héber feliratozást használta, a neológok pedig inkább obeliszkeket állítottak, melyek feliratai kétnyelvűek.

A szertartási épület a 18–19. század fordulóján épülhetett. Az épületen belül még mindig jól megfigyelhetők a festésmaradványok, a keleti falon pedig ott lóg bekeretezve a 16. és a 49. zsoltár, mellette mécstartók. 1928-tól a szefárd hitközség külön szertartási épületet használt.

A temetőt a megnyitása után többször is bővítették, az eredeti területére nézve legalább a kétszeresére bővült az idők folyamán. Viszont a második világháborút követő években elveszítette rendeltetését, mivel nagyon kevés zsidó származású lakos tért vissza Zentára, s a kivándorlás miatt tovább csökkent a zsidóság száma. Zenta Község Népbizottsága az 1962. június 25-i határozatával a zentai zsidó temetőt használaton kívül helyezte, és új sírhelyek megnyitását sem engedélyezte. (A temetkezésről és a temetőkről Zenta község területén, 3. szakasz utolsó bekezdése, Szabadkai Járás Hivatalos Lapja, 26/1962.) Később a temető a szabadkai Műemlékvédő intézet  felügyelete alá került.

Indoklás:

A zentai zsidó temető a Tisza menti régió egyik legjobb állapotban lévő, gondozott és látogatható izraelita sírkertje. A temetőben rendszeresen szerveznek megemlékezéseket a holokauszt áldozatairól. A zentáról elszármazott zsidók leszármazottai közül is sokan felkeresik a temetőt, hogy megemlékezzenek őseikről. 

Javaslattevő: 

Tari László helytörténész