A horgosi és martonosi piros paprika

Külhoni érték

agrár- és élelmiszergazdaság

2016-02-03


Bemutatás:


A paprikatermesztést Magyarkanizsa község egész területén ismerik ugyan, de a táji adottságoknak megfelelően csak Horgos, Martonos, valamint Magyarkanizsa és Adorján településeken foglalkoznak a fűszernövénnyel. Horgoson a homokos, míg a másik három településen az ártéri rétek talaján termesztik e munkaigényes növénykultúrát. A kistáj – a paprikatermesztés szempontjából – részét képezte Szeged vonzáskörzetének, de Horgos, Martonos, Magyarkanizsa és Adorján paprikatermelése igazán az új országhatárok meghúzásával indult meg, ekkor kezdett ipari méreteket ölteni.

Szegeden és a környékén az 1850-es években kezdődött a paprikatermesztés, és mintegy negyven évvel később indult Horgos környékén a paprikázás. 1916-ban Martonos is bekapcsolódott a termesztésbe. A felfűzött termést szegedi és röszkei kofák vásárolták meg az itteniektől, de 1918-ban, a változások miatt már nem tudták ily módon értékesíteni a termést. Ekkor létesítették az első paprikaőrlőt ezen a vidéken. Az új határ megvonásával kialakult tehát egy – a szegeditől nagyságrendekkel kisebb, de arra a termesztési és feldolgozási hagyományra épülő – újabb fűszerpaprika-termesztő és -feldolgozó körzet.

A század első felében a paprikamagot a termesztők saját, előző évi termésükből hagyták meg. A magot mosták, válogatták, szárították. Februárban, meleg helyiségben, a beáztatott magot nedves ruhával letakarva csíráztatták. A kicsírázott magokat előre elkészített kerti melegágyakba szórták, és a tetejére érett marhatrágyát vagy kevert marha- és disznótrágyát, majd homokot szórtak. Az ágyás tetejét, hogy a mag körül a talajt tömörítsék, deszkával „letapsikolták”. Utána meglocsolták, majd a palánta növekedése idején folyamatosan öntözték, hét héten keresztül addig, amíg nem hozott hat levelet. Májusban a megerősödött palántákat felszedték, és a palántálásra előkészített földbe ültették. A paprika alá a földet kétszer kellett felszántani. A kerti ágyásból felszedett palántákat farekeszekbe rakták, és a szántóföldön ültető fúróval a palánta gyökerének lyukat készítettek. A lyukakat az ültetés előtt belocsolták, majd kapával földet húztak a palántához, és az ültetés végeztével újból belocsolták. Az ültetést követő nyolcadik napon a földet megújították, megkapálták a palántákat, és alájuk húzták a földet. A palánták helyét „útalló” gereblyével az ültetési területen hosszában és keresztben is meghúzták. A kiültetett palántákat időjárástól függően többször meglocsolták, illetve szükség esetén pótolták a kiszáradt növényeket. A fiatal növényt háromszor vagy többször megkapálták, hogy a gyomok ne nyomják el fejlődés közben. A magvetés/palántálás művelete mára megváltozott, amennyiben gépesítették, viszont a növény gondozása napjainkban is hagyományosnak mondható.

A termést éréstől függően, augusztus végén kezdték szedni, és kéthetes időszakokra bontva szeptember, október folyamán végezték, míg a dér meg nem csípte a paprikát. Általában három szedés van: első, második és harmadik. A leszedett paprika közül az első szedéskor válogatják ki a szépeket, amelyeket külön kezelnek, ugyanis ezekből nyerik a következő évi magot. A második és a harmadik szedésből a fűszerpaprika-alapanyag lesz.

A két háború között és az 1960-as években még fűzték a paprikát: három sorba rendezték el a füzéren, hogy arányosan érje őket a levegő száradáskor. Napjainkban már nem fűzik a paprikát, hanem szedés után azonnal értékesítik, míg a magnak hagyottakat lyukacsos, hosszú zsákba tömik és felakasztva szárítják az ereszek alatt.

Darálás előtt a paprikát hasítják, szárát eltávolítják, a kiválogatott magpaprikából a magokat külön elteszik. Egyébként a növényt kemencében – újabban szárítókat építenek erre a célra – csörgősre szárítják. A megszáradt paprikát vagy hasítják, vagy pedig csipedik, attól függően, hogy nemes édeset vagy csípőset óhajtanak készíteni. Hasítás előtt meglocsolják a paprikát, hogy az erő lehasadjon. Ha az eret a maggal együtt eltávolítják, a későbbi őrlemény édes lesz. A kierezett paprika húsát újra fölfűzik, és zörgősre szárítják. Az eltávolított paprikamagot addig mossák, míg az ereje el nem veszik. A mosás úgy történt, hogy a zsákokba szedett magot zsákostól tették a vízbe és taposták. Sok vízben, a malmok vízmedencéjében mosták a magot. Mosás után a magot megszárították és a paprika húsához keverték, ugyanis a mag adta meg az őrlemény zsírosságát. A két háború között a fűszerpaprikát füzéreken tárolták, és csak a szükséges mennyiséget őrlették meg.

Horgoson a XX. század második felében paprikaőrléssel egy állami tulajdonú vállalat foglalkozott, melyet az államosított horgosi paprikamalmokból hoztak létre 1947-ben, míg Martonoson több magántulajdonban lévő paprikamalom működik az ezredforduló utolsó évtizedében. A többi ipari növényhez hasonlóan a paprikatermesztést is államilag népszerűsítették az 1960-as években, ugyanis ekkor indult be a nagy tömegű fűszerpaprika-export.

Napjainkban a termesztés és feldolgozás, valamint az értékesítés újabb átalakuláson megy át. A gombamód szaporodó magánkézben lévő paprikamalmok mind jobban háttérbe szorítják a korábban irányító szerepet betöltő szövetkezeteket, állami üzemeket, és egy kiterjedt termesztői hálózatot hoznak létre. A XX. század utolsó és a XXI. század első évtizedében kialakulóban van egy újabb kapcsolat a szegedi és kalocsai termesztési és feldolgozó körzettel: malomipari berendezéséket vásárolnak Magyarországról, és alkalmanként félkész termékeket szállítanak további feldolgozásra. Közben korábbi piacaikat is fokozatosan visszahódítják, legyen szó a délszláv utódállamokról vagy az EU tagországairól. A beruházásokhoz jelentős állami kölcsönöket biztosít az unióba igyekvő Szerbia.

Javaslattevő: Dr. Klamár Zoltán etnográfus-muzeológus

Previous Next

Indoklás:


Horgoson és Martonoson egyaránt termesztik és feldolgozzák a fűszerpaprikát. A termesztés és a kisüzemi feldolgozás közvetlenül az első világháború előtt és alatt kezdett nagy méreteket ölteni, és napjainkban is hagyományos módon történik. A kistáj – a horgosi homokvidék és a martonosi tiszai ártér – a szegedi paprikatermesztő nagytáj pereméről vált le a trianoni határátalakítások következtében, és alakult önálló termesztő-feldolgozó központtá. Mivel a termesztés és a feldolgozás magyar közvetítéssel érkezett, és a helyi magyarság körében hagyományozódik ma is, így mindenképpen agrárörökség Szerbiában.

 

Források listája:

Bálint Sándor: A szegedi paprika. Budapest, 1962.

Bálint Sándor: A szegedi paprika termesztése. Ethnographia, LXX. évf. 1959. 139–170.

Beszédes Valéria: Az otthonteremtés. In uő: Örökség. Kis magyar bácskai néprajz. Szabadka, 1995, /Életjel Könyvek, 60./, 89–91.

Fodor Ferenc: A gazdálkodás fejlődése. In Fodor Ferenc szerk.: Csólyospálos. Tanulmányok. Csólyospálos történetéből és népéletéről. Csólyospálos, 1995, 247–297.

Fodor Ferenc: A fűszerpaprika termesztése Martonoson és környékén. In Kothencz Kelemen szerk.: Sarjadó sorsok. A VIII. Duna–Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14–15.) előadásai. Baja–Kecskemét, 2012, 159–165.

Đere, Kornel – Tomić, Pavle: Opština Kanjiža. Novi Sad, 1982. /Geografske monografije vojvođanskih opština/

Juhász Antal: A paprikatermelés. In Péter László szerk.: Röszke földje és népe. Szeged, 1996.

Klamár Zoltán: Szegedi paprika – horgosi paprika. In Barna Gábor – Mód László – Simon András szerk.: „Szent ez a föld…”. Szeged, 2005, Néprajzi Tanszék, 69–75.

Klamár Zoltán: Tanyák, parasztgazdaságok Magyarkanizsa vidékén (1900 – 2000). Szabadka, 2006.

Klamár Zoltán: A fűszerpaprika termesztése és a növényhez kötődő piaci kapcsolatok a Dél-Alföldön. In Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön. Nagykőrös, 2008, 271–280.

Kósa László: Paprika. In Magyar néprajzi lexikon. 4. köt. Budapest, 1981, 175–177. (http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-430.html)

Kovács Endre: Földművelés egy bácskai magyar faluban. Újvidék–Budapest, 1993.

Szilágyi Miklós: Kerti növénytermesztés – kertészkedés. In Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Budapest, 2001, 462–492.

Turi Márta: A Kanizsa környéki tanyavilág földművelésének szakszókincse. Újvidék, 1991.

2016-04-02

kulturális örökség | Törökfalu


Ada községhez tartozik három település: Valkaisor, Völgypart, és Törökfalu. E három település alkotja Törökfalu Helyi Közösségét. A három falu minden nyáron megszervezi hármas ünnepségsorozatát: Valka ...

2016-04-08

természeti környezet


A báránypirositó az érdeslevelűek (Boraginacae) családjába tartozó lágyszárú évelő növény, mely a homokpuszták jellemző, mediterrán elterjedésű faja. Levelei az apró szőröktől selymes tapintásúak. Vir ...

2016-11-21

kulturális örökség | Topolya


Topolyán jelenleg négy szervezet keretein belül foglalkoznak a kézimunka különböző ágazataival. Ezek a: Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulat Községi Női Fórum, ...



Készült a Magyar Kormány támogatásával