A nándorfehérvári diadal és a déli harangszó (1456. július 4–21.)

Külhoni érték

kulturális örökség

2016-03-29


Bemutatás:


A 15. század közepére a Balkán jelentős területei török ellenőrzés alá kerültek, így az Oszmán Birodalom közvetlenül is határos lett a Magyar Királysággal, amelyet a végvárrendszer védett a török betörések ellen. A rendszer egyik kulcspontja a nándorfehérvári vár volt, melynek stratégiai jelentőségét a korabeli útvonalak mellett a Duna, illetve a Száva folyók egymásba torkollása, jól védhetősége is emelte.

Míg az Oszmán Birodalom II. Mehmed szultán vezetésével magabiztosan terjeszkedett, addig Magyarország uralkodója a kiskorú V. László (1440–1457) volt, aki helyett országgyűlési jóváhagyással Hunyadi János (1407–1456) kormányzott. Bár Hunyadit az 1455-ös rendi országgyűlés megerősítette tisztségében, azonban az ott született határozatok több főúr érdekét is sértették, így végül nem sikerült konszolidálni a magyar belpolitikai állapotokat, s az ország a rendi anarchia állapota felé sodródott. Ennek következményeként a magyar országgyűlés nem tudott hatékonyan működni, s a nyilvánvaló fenyegetés ellenére sem tette meg az ország védelmét célzó létfontosságú intézkedéseket.

Az eredménytelen országgyűlés után Hunyadi János a saját költségén felszerelt egy tízezer fős sereget, amellyel Szegedre vonult, s ott várta be a hozzá csatlakozó, mintegy kétezer embert. Ezzel párhuzamosan Kapisztrán János (1386–1456) szerzetes Péterváradon kezdett keresztes had toborzásába. A források szerint ennek a létszáma elérte a 30-35 ezer főt. A török sereg a legújabb kutatások szerint 40 ezer főnyi reguláris és 30 ezer fős irreguláris katonával 1456 májusában indult útnak, s július elején ért az 5-7 ezer fővel védett vár alá. A fenti számok összevetése azt mutatja, hogy az oszmán sereg az ostrom megkezdésekor két-háromszoros túlerőben lehetett.

II. Mehmed szultán a vár védőit előbb kiéheztetéssel kívánta megadásra kényszeríteni. Az ostrom első szakasza ezért nélkülözte a rohamokat, a nagy támadó felvonulásokat, a törökök elsősorban a várfalak gyengítésére fókuszáltak. Ezzel párhuzamosan a Duna és a Száva torkolatát 200 hajóval vonták török zár alá. Ugyanakkor a törökök stratégiai hibát is vétettek, mivel az oszmán szárazföldi erők nem foglalták el a két folyónak a várral szembeni bal partját, így az továbbra is magyar ellenőrzés alatt maradt.

Július 14-én a minőségi és mennyiségi hátrányban lévő magyar hajóhad gyalogos támogatással indult meg az ostromzár áttörésére. Az elhúzódó harc végül magyar győzelmet hozott, ami annak volt köszönhető, hogy Szilágyi Mihály várkapitány mintegy negyven hajóval kapcsolódott be a folyami ütközetbe, s így a két tűz közé került török erők végül nem tudták visszaverni a támadást. A folyami győzelemmel szabaddá vált a vízi út, s egyben megnyílt az utánpótlás lehetősége a várban lévő védőkhöz is. A Kapisztrán ellenőrzése alatt álló keresztes seregek a Száva bal partján táboroztak le, míg a Hunyadi parancsnoksága alatt lévők a vár védőit erősítették.

A döntő ütközetre július 21-én került sor. Az ágyútűz miatt jelentősen meggyengül falak nem tudták feltartóztatni a török támadókat, így a védők kénytelenek voltak a várost feladni, s a várba hátrálni. A harc ezt követően már a vár falainál zajlott. Ekkor született meg Dugovics Titusz legendája, aki az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. A monda szerint a szultán nagy jutalmat ígért annak a katonának, aki elsőként tűzi ki a várra a török lobogót, s ez sikerült is, azonban meglátva ezt, Titusz a török zászlóval vetette a mélybe magát, s így zavart okozott a támadók soraiban. Időközben a Kapisztrán által vezetett keresztes erősítés hátba támadta az ekkor már a vár belső udvarán harcoló török egységeket, s végül július 22-ére kiszorították az oszmán erőket a városból is.

Bár Hunyadi megtiltotta a szultán tábora elleni támadást, a Kapisztrán parancsnoksága alatt álló keresztesek nem engedelmeskedtek a parancsnak. A kitörő keresztesek ellen a szultán lovassága vette fel a harcot, ami azzal járt, hogy védelem nélkül hagyták a török tüzérséget. A törökök stratégiai hibáját felismerve Hunyadi lovasaival tört ki a várból, majd elfoglalva az oszmán tüzérségi állásokat, onnét kezdte el lövetni a keresztesekkel hadakozó török lovasságot. Az ismételten két tűz közé került török egységek pánikba estek, s megfutamodtak.

A nándorfehérvári diadal mintegy hét évtizedre állította meg a török európai előrenyomulását, a nándorfehérvári várat majd csak 1521-ben sikerül bevenniük.

Javaslattevő: Dr. Dévavári Zoltán

Previous Next

Indoklás:


A nándorfehérvári diadal a mai napig a magyar történelem egyik legjelentősebb haditette, melyet a nemzetközi történelem is kiemelkedő helyen tart számon. A csatáról az egész keresztény világ megemlékezik a déli harangszó formájában, melyet III. Kallixtusz pápa rendelt el, hogy imára szólítsa a keresztényeket a magyarországi harcok győzelme érdekében, a nándorfehérvári diadal hírére pedig – amely egész Európát bejárta –, a hálaadás jelképévé vált. A következő évben, 1457. augusztus 6-án, a győzelmi hír vételének első évfordulóján a pápa elrendelte, hogy a csatára emlékezve a keresztény világ ezt a napot az Úr Színeváltozásának napjaként ünnepelje.

Források listája:

Bánlaky József: A Magyar nemzet hadtörténelme, I-XXII. Budapest, 1928-1942, 10. kötet, X. fejezet, (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0010/796.html)

Hardi Irsai Angéla: A nándorfehérvári diadal (1456) In: Létünk, XXXVI. évf. 2006. 2. sz. (http://adattar.vmmi.org/cikkek/4864/letunk_2006.2_02_hardi_irsai_angela.pdf)

Dr. Hegedűs Antal: Kapisztrán Szent János és Nándorfehérvár. In: Bácsország, 2006/2. (37. sz.) 24–27.

Jung Károly: A nándorfehérvári diadal és a déli harangszó. In: Létünk, XXXVI. évf. 2006. 2. sz. (http://epa.oszk.hu/00900/00997/00004/pdf/EPA00997_Letunk_2006_02_107-110.pdf)

Laczkovics Imre: Tatától Nándorfehérvárig. In: Bácsország, 2006/2. (37. sz.) 28–33.

Magyarok Krónikája (Glatz Ferenc szerk.) Budapest, 1996. 178.

Magyarország hadtörténete (Borus József szerk.) Budapest, 1985, I. kötet, 106–110.

Németh Ferenc: Dugovics Titusz, a nándorfehérvári csata hőse. In: Bácsország, 2006/2. (37. sz.) 34.

Petrovics István A Délvidék és a török veszély: A nándorfehérvári diadal és előzményei. In: Bácsország, 2006/2. (37. sz.) 11–19.

Dr. Marko Popadić: Az 1456-os nándorfehérvári győzelem. In: Bácsország, 2006/2. (37. sz.) 2–10.

Úri Ferenc: A nándorfehérvári csata. In: Bácsország, 2006/2. (37. sz.) 36–39.

2016-04-06

épített környezet


A mai Nosza falu nyugati részén, viszonylag közel a Ludasi-tóhoz található Hinga régészeti lelőhely több szempontból is rendhagyónak mondható. Első helyen talán azt kell kiemelni, hogy 1948/49 folyamá ...

2016-04-05

épített környezet | Topolya


Míg a XIX. század elején csak ún. szárazmalmok voltak Topolyán, addig a népes település lakosságának állandó problémái voltak a gabona őrlésével. A század második felének adatai alapján tudjuk, hogy n ...

2016-03-16

kulturális örökség


„Az egykori Csanádi püspökség legrégebbi katolikus kápolnája, Felix Milleker szerint 1720-ban, a Nagybecskereki Püspökség évkönyvének adatai szerint 1729-ben épült Kristof Pajer kezdeményezésére. Az e ...



Készült a Magyar Kormány támogatásával