A szalánkeméni csata (1691. augusztus 19.)

Vajdasági értéktár–Külhoni nemzetrész értéktár érték

kulturális örökség

2016-03-24

Bemutatás:

1684-ben XI. Ince pápa kezdeményezésére a Habsburg Birodalom, Lengyelország és a Velencei Köztársaság létrehozta a Szent Ligát, amelyhez 1686-ban csatlakozott Oroszország, Bajorország, a szász, illetve a brandenburgi választófejedelem is. A keresztény szövetség lépésről lépésre kiszorította a törököket Magyarországról, 1686-ban visszafoglalták Buda várát, és a Balkánon is sikereket értek el. A Szent Liga létrehozásával párhuzamosan I. Lipót császár húsz évre fegyverszünetet kötött XIV. Lajos francia királlyal, azonban a francia király 1688-ban a pfalzi örökösödési háború kitörésekor megszegte a békeszerződést. Bár a császári csapatok szeptemberben még el tudták foglalni Belgrádot, az az erőviszonyok átrendeződése miatt csupán rövid ideig maradt Habsburg kézen: 1690 októberében a törökök visszafoglalták.

Ilyen előzmények után 1691-ben már mindkét fél az újabb összecsapásra készült. A császári csapatok július 29-én értek Péterváradra, míg a török fősereg Zimonynál állomásozott. A Habsburg erők parancsnoka, Badeni Lajos felmérve az ellenség túlerejét, elvetette a támadás lehetőségét, s seregét augusztus 16–17. között Szalánkeménnél táboroztatta le. A következő nap viszont a török haderő is a település határába érkezett, s nemsokkal később a francia tanácsadók utasításai alapján megkezdték a Duna partján álló császári tábor körbezárását. A Habsburg csapatok így kényszerhelyzetbe kerülve erőiket nyugati irányba csoportosították át, majd a támadás mellett döntöttek.

Az első támadásra a délutáni órákban került sor, azonban a nehéz terepen az előrehaladás lelassult. A jobbszárnyon pedig a két szemben álló fél között tüzérségi párbaj indult meg. Ezt követően de Souches táborszernagy rohamra parancsolta csapatait, azonban a támadás a janicsárok kemény ellenállásán megtört, s De Souches eleste után a császári csapatok visszavonultak.

A Habsburg erőknél a parancsnoki irányítás megszűnése után kritikussá vált a helyzet. Ezt felismerve a janicsár egységek a jobbszárny ellen intéztek ellentámadást. A sorok rendezésére az elesett De Souches helyét Guido von Starhemberg gróf vette át, aki bár visszavetette a törökök támadását, azonban nem sikerült áttörnie a janicsárok hadrendjét. A csatának ebben a szakaszába a folyami flotta is bekapcsolódott, s az oszmán erők gyorsan szétszórták a császári flottát, elvágva ezzel a császári hadsereg utolsó visszavonulási útvonalát is.

Köprülü Musztafa nagyvezír ekkor a császári erők középső és a balszárnya ellen vezényelt lovassági rohamot, aminek következtében a török lovas egységek egészen a centrumig nyomultak. A már-már reménytelen helyzetben a török lovasság rendezetlenségét kihasználva a császári erőknek végül sikerült átszervezniük a balszárnyon lévő csapataikat, illetve iderendelni a tartalék lovasságot. Az ezt követő ellentámadásban az ellenséges erőket egészen a török védősáncok mögé vetették vissza. A kibontakozó török pánikot fokozta Köprülü Musztafa nagyvezír eleste, így a császári erők végül a maguk javára tudták fordítani a csata végkimenetelét.

A szalánkeméni csatában a török haderő fele, 25 ezer ember veszett oda. A császári seregek is súlyos veszteségeket szenvedtek, mintegy 7 ezren maradtak a csatatéren. A győzelemmel a Habsburg Birodalom bár kitört a kétfrontos háború szorításából (nyugaton a franciákkal harcoltak a pfalzi örökösödési háborúban), azonban a történészek mai értékelése szerint a császári hadvezetés nem tudta maradéktalanul kihasználni a török vereséget: többek között hiba volt lemondani Belgrád visszavételéről, illetve egy esetleges támadó hadjárat folytatásáról.

Javaslattevő: Dr. Dévavári Zoltán

Indoklás:

A szalánkeméni csata a törökellenes küzdelmek utolsó periódusának jelentős összecsapása, melyben mindkét szembenálló fél jelentős emberveszteségeket szenvedett. A hat évvel későbbi, szintén győztes zentai csatával együtt hozzájárult az 1699-es karlócai béke megkötéséhez. Ebből az aspektusból szemlélve fontos helyet foglal el a magyar történelemben.