Múltidéző téli kun disznóvágás és ősmagyar állatokból álló gazdasági udvar Bácsfeketehegyen

Települési érték

turizmus és vendéglátás

2019-10-28


Bemutatás:


Bácsfeketehegy település 1785-ös Kunhegyesről érkező kun származású magyar református családokkal történő újjátelepülését követően újból élet fakad a török pusztítást követő több évszázados pusztaságon. A múlt század közepéig egy kimondottan mezőgazdasági jellegű település volt Bácsfeketehegy, ahol a mezőgazdasággal és állattartással járó szokások teljesen természetesek voltak. Jellemző volt a hagyományosan, családok összefogásán alapuló téli disznótor és szinte minden családnak saját jószágokból álló gazdasági udvara volt.

Aki vágni való disznóról akart gondoskodni, az nyár elején, a disznópiacon választott egy jó szállási süldőt. Ez a süldő legalább másfél éves 60–70 kilós sovány sertés volt. Befogták hizlalni, s erre aztán rakodott a hús és a szalonna is. Decemberre lett belőle 200–250 kilós hízó. A disznóvágásra hentest soha nem fogadtak. A böllér szerepét, ha nem a házigazda, akkor a sógor töltötte be. Pirkadatkor kezdetét vette a disznó leölése. A kimúlt hízót hasra fektették, és kezdődött a pörkölés. A jó, hosszú szálú bánkúti búza szalmájával betakarták a hízót, és meggyújtották a szalmát. A még félhomályban lévő reggelen házgerincnyi magasságban csaptak fel a lángok, jelezve a környéken lakóknak, hogy disznótor lesz estére. Amikor a szalma leégett, a parazsat leseperték a hízóról, s a gyerekek legnagyobb örömére megengedték nekik, hogy a parázsló szalmára még néhány csóva szalmát hintsenek. Ez volt a „kistűz”. Néhányszor megismételték a perzselést háton, majd hasra fektetve, vigyázva, hogy a hízó bőre ki ne repedjen. A koromtól nem látszott a pirosra sült bőre. Hamuból és sárgaföldből habarcsot készítettek, s szalmacsutakkal addig mosták, mígnem a tiszta, piros bőr arról árulkodott, hogy a perzselés sikerült. A hajlatokból, mivel nem érte a láng, egy tüzesített vassal sütötték ki a szőrzetet. A szalmával való perzselés hátránya az volt, hogy a szőrtüsző beleégett a bőrbe. A disznósajt (svartli) fő alkotója a disznóbőr volt, így fogyasztása alkalmával a kiálló szőrdarabkák súrolták, „kefélték” a fogyasztója torkát. A magyarok egészen addig, amíg nyomtatással, majd cséplőgéppel végezték a búza cséplését (XX. század közepe), szalmával perzseltek.

Azok számára, akik a disznó felvágásában részt vettek, ebédet főztek. Egy adagot a májból kockára vágtak, ehhez hozzáadták a szintén kockára vágott húsdarabkákat, s ez volt a májleves alapja. Amikor megfőtt a leves, ecettel ízesítették. A levest disznópecsenye követte, melyet befőttel fogyasztottak. A múltban a disznótoros vacsora tyúkhúsleves tálalásával kezdődött. A vacsora gyakran kisebb lakodalomnak is megfelelt, hiszen részt vettek rajta a rokonok és a szomszédok is. A tyúkhúsleves felszolgálásának volt némi gyakorlati jelentősége is, hiszen a 25–30 fős vendégsereg így is akkora pusztítást vitt véghez, hogy a disznótor végeztével a 4 hatalmas sonkán, arasznyi vastagságú két oldalszalonnán, nagy bödön zsíron kívül alig maradt valami. Másnap illett kóstolót is küldeni az ismerősöknek. Az ilyen nagyméretű adakozás azonban a továbbiakban megtérült, mert ha a meghívottak vágtak disznót, akkor a disznótoros kóstoló visszajött. Így a téli hónapokban gyakran friss disznótorost evett a család. A tyúkleves elfogyasztása után került sor a disznótoros káposztára. Az apró savanyú káposztában főzték meg a porcogós, apró csontos húsdarabokat. Ezt követte az öklömnyi nagyságú töltött káposzta (szárma). Végezetül pedig sült kolbász és kásás hurka került az asztalra. Az asztalfőn ülő böllér ekkor mérlegelhette munkájának eredményességét. Ezen a napon nem kellett takarékoskodni a zsírral, így a vacsora fánkkal vagy hájas kiflivel ért véget. A vacsora ideje alatt olykor-olykor megverték az ablakot, s az ismerős héblizők (leginkább gyerekek vagy nem meghívott felnőttek) mondókával ösztökélték a háziakat, hogy kóstolót adjanak.

Eljöttem én kántálni, kántálni, ablak alatt fát vágni, fát vágni. Én is fogtam fülét, farkát, adjanak egy darab hurkát.

Disznótor alkalmával nem illett a kaput zárva tartani, de a kutyát is meg kellett kötni. Ha a konyhaajtó előtt csörömpölt a pléhtányér, az ablak alatt pedig felhangzott a rigmus:

Hébli, hébli nagy hurka. Én is fogtam a farkát, adják ki hát a jussát.

akkor a háziak tudták, hogy megérkeztek a héblizők. A hangok vagy a tányér kinézése alapján találgatták, kik lehetnek a héblizők, és így kisebb vagy nagyobb darab hurkát, kolbászt tettek a tányérba. A héblizők a tányérjukat a gang szélére tették. Időnként kilopakodtak az udvarra ellenőrizni, hogy a háziak megrakták e a tányérokat. Ha még üresen találták, akkor az ablak alatt ismételten elmondták a hébliző rigmust. A háziak nem voltak restek, s gyakran megtörtént, hogy a tányért (tálat) kilyukasztották, és a gangoszlophoz kötözték. Ha a héblizők nem vették észre, a kikötött tányér gyakran kiborult, és a kóstolót a kutyák ették meg. Távolabbi ismerős vagy rokon, akit nem hívtak meg a disznótorba, gyakran heccből ment el héblizni. Ismeretlenek sohasem hébliztek. Leggyakrabban ketten vagy hárman rossz ruhába öltözve, korommal bekenve, a kezükben vastagabb nádpálcával, esetleg vesszővel felszerelkezve nagy dörömböléssel nyitottak ajtót a vendégseregre. Keveset beszéltek, inkább csak dörmögtek, de minek is szóltak volna, hiszen mindenki tudta, hogy héblizni jöttek. Ütött-kopott zománcos tálat tartottak a háziasszony elé. A háziak kíváncsiságból szerették volna felfedni a hébliző kilétét. Ha álarcuk volt, azt néha lekapták, ruhájukat lerántották, hogy legalább azt tudják meg, férfi vagy nő a hébliző. A kíváncsiskodókkal szemben nem voltak kíméletesek a héblizők. Akkorát húztak a tolakodó kezére a nádpálcával, hogy az attól koldult. A tálba bekerült a hurka, kolbász, esetleg néhány töltött káposzta is, és a héblizők elmentek. Ha a héblizők fogadtatása nem volt elég diszkrét, bizony megtörténhetett az is, hogy magukkal vitték a maradék disznótoros káposztát, sült kolbászt is. 

Indoklás:


Bácsfeketehegyen a Qun-Kor Kun Hagyományőrző Egyesület igyekszik a múltidéző módon megszervezni a disznóvágást, amelynek keretében vendégek részt vehetnek a munkában is. A hagyományos disznótoros ételek mindig sikert aratnak a nem vidékről érkező embereknél. A téli időszak mellett egész éven keresztül megtekinthető az ősmagyar állatokból álló gazdasági udvar. Megtekinthető szürke marha, vízi bivaly, parlagi szamár, nóniusz ló, mangalica sertés és számos lábas jószág. A gazdasági udvart megtekintő gyerekek számára különösen érdekes a kürtszó, karikás ostor pattogtatása, íjászat és a lovaglás.

A Qun-Kor Kun Hagyományőrző Egyesület turizmus és vendéglátás témakörben szeretné a fent leírtakat értékként levédeni. Bácsfeketehegy település magyar lakossága büszke helytörténeti múltjára és a mezőgazdasági település jellegéből adódó szokásaira. A kivesző disznótor és a sokrétű gazdasági udvar hagyományát szeretnénk saját magunk részére megőrizni és a falusi turizmusfejlesztési lehetőségeit kihasználva bemutatni az idelátogatók számára.

Kapcsolat az értékhez:


Egyének, családok, baráti társaságok és munkaközösségek jelentkezését várja Kórizs József a +381641873446 telefonszámon és a  korizs.jozsef76@gmail.com  mail címen. Az alkalmanként fogadható csoportok ajánlott létszáma 15 fő.

Források listája:

https://www.youtube.com/watch?v=lDpNWZwbhyA

https://www.felvidekicsavargok.eu/vajdasagi-wellness-avagy-a-nagy-disznosag/

Sárközi Ferenc: Múltból merítettem 1. Feljegyzések Bácsfeketehegy történetéből / Újvidék 2009. ISBN 978-86-323-0741-4

2016-01-29

kulturális örökség | Torontálvásárhely


Az Újvidéki Televízió tájékoztató műsorának magyar szerkesztősége, az Újvidéki Rádió zenei osztálya és a torontálvásárhelyi József Attila Művelődési Egyesület összefogásának eredménye lett 1996. szept ...

2016-01-21

épített környezet


Szabadka és Palics legjelentősebb századfordulós emlékei Komor Marcell (1868–1944) és Jakab Dezső (1864–1932) építészpáros nevéhez köthető. A két építész 1897-től közös tervezőirodában működik Budapes ...

2019-11-30

kulturális örökség | Tornyos


Tornyos és környéke a Csíkér partján már ősidők óta lakott település volt. A víz közelsége nemcsak a letelepedést, de a vándorutak kialakulását is segítette. Ezen feltételezések bizonyságául egy, a b ...



Készült a Magyar Kormány támogatásával