„Ruha teszi az embert” – ennek a szólásnak az elmúlt századokban nagyon határozott jelentése volt. Részletesen kidolgozott szabályok írták elő, milyen ruhaanyagok, díszek, ékszerek viselése a nemes em ...
Torontálvásárhelyi kecskézés
Bemutatás:
A kecskealakoskodás elterjedt szokás volt a magyar hagyományban, elsősorban farsangkor, fonókban, lakodalomban, ritkábban a karácsonyi időszakban került rá sor. A református lakosságú Torontálvásárhelyen (Debelyacsa) a kecskézés karácsonyi pásztorjátékként volt szokásban. Egy 1913-ban született falubeli úgy mesélte, hogy a kecskefej faragását a nagyapjától tanulta, aki 1860 táján született.
A kecskéző csoportok december 24-én járták a falut. A vőfény köszöntötte a házigazdát, s ha az fogadta a kecskézőket, sorra belépett a szobába a többi szereplő: a csikós, a számadó és a cigányasszony. Az egyik játékos lepelbe burkolózott, és egy nyújtószárhoz kapcsolt, kézzel faragott, mozgatható kecskefejet tartott – róla kapta a nevét a pásztorjáték, s természetesen az ő játéka a humor egyik fő forrása. Végül a vőfény szólítására bebújt az ajtón kívül várakozó öreg juhász és a bojtár. A tréfás párbeszédeket karácsonyi énekekkel szakítják meg, melyek Jézus születésének örömhírét zengik.
Egykoron, nagyapáink idejében ezt a kedves kis jelenetet a télidő beálltával az állatoktól belehelt meleg istállókban tanították az idősebbjei a gyerekekkel. Általában a szegényebb sorsú családok gyermekei tanulták nagy szeretettel, hisz a tarisznyába ilyenkor a gazdagabb házak karácsonyi ízeiből is bőven jutott. Több csoport is igyekezett betanulni a kecskézést, de a falu járására csak azok mehettek, akiket a református lelkész javasolt. Mindegyik csoportot meghallgatta, tanítgatta, énekeltette, de csak azok mehettek karácsonyt köszönteni, akik bizonyítottak. A többieknek tovább kellett gyakorolni, hogy a következő évben ők is engedélyt kapjanak a falujárásra. A szokás az 1950-es években még élt, igaz, csak lopva, titkon, mert az iskolában féltek a gyerekek az igazgatói megrovástól. Az újrakezdés az 1990-es években történt, miután sok nehézség árán felkutatták a szokás részleteit. Majd ötven év szünet után, az 1994-ben megrendezett karácsonyi műsorban került színpadra a valamikor istállóban tanult kecskézés.
Javaslattevő: Mérges Eszter, néprajzi gyűjtő
Indoklás:
A torontálvásárhelyi, illetve debelyacsai karácsonyi kecskézésre a néprajzosokon kívül jeles művelődési szervezetek és intézmények is felfigyeltek. Így juthatott el helyi betlehemes csoport a karácsonyi, illetve betlehemi szokások jeles rendezvényeire: első ízben a Budavári Mézes Napokra a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség ajánlásával. A Budapesti Országos Betlehemes Találkozóra is rendszeresen érkezett hozzájuk meghívó. Több ízben utaztak el a torontálvásárhelyi kecskések erre a rangos találkozóra.
Kapcsolat az értékhez:
József Attila Kultúrotthon, Torontálvásárhely
http://www.debeljaca.com/magyarul/indexmagyar.htm
Források listája:
Toronálvásárhelyi (Debelyacsa) református szokásból kialakult karácsonyi kecskés játék. In Tömöry Márta szerk.: „…hanem vagyok Úristen követje…”. A téli ünnepkör dramatikus szokásaiból – Nemzetközi Betlehemes Találkozók játékszövegei. Budapest, 2009.
Mihályi Katalin: Betlehemezés, bölcsőzés, kecskézés. Dévavári Beszédes Valéria néprajzkutató: Kisebbségi létünkből fakad a tradíciókhoz való szorosabb ragaszkodásunk. Magyar Szó, 2010. december 24.
„A napsugaras díszítésű deszkaoromzatokon ritkán tüntetik fel az építés idejét. A néhány ránk maradt datált épületből, az első világháború utáni újabb telepítésekből, arra következtethetünk, hogy a XI ...
„Az adai római katolikus templom tornyához hasonlót máshol aligha látnak az emberek. Az átutazóban lévők úgy nézik, hogy nincs befejezve. Az adaiak azonban tudják, hogy be van fejezve, de azt már igaz ...
