Nagy (Guszli) Antal jómódú gazdálkodó volt Kispiacon. 1931-ben kápolnát épített a saját udvarában, ahol a felszentelés után misét szolgáltattak a helyi lakosoknak, havonta egyszer, vasárnapi napon. Ez ...
A csigatészta – más régiókban lúdgége, bordáslaska, gégetészta – elnevezését formájáról kapta. Készítésének gyakorlata elsősorban a reformátusok körében dívik – függetlenül jelenlegi letelepedési helyüktől. A csigatészta a Palócföld és az Alföld keleti peremén, a határon túli régióban pedig az Erdélyben, Vajdaságban, illetve az Egyesült Államokban élő magyarság körében bír többlettartalommal: míg az anyaországban regionális tudattal van felruházva a kevésbé hangsúlyos „magyaros” jellege mellett, addig a határon túli előfordulások esetében vallási és etnikai sajátosságokat is magáénak tud.
A Vajdaság esetében a türelmi rendeletet követő időszakban a déli megyékbe települő reformátusok saját, családi tudásként éltették tovább a csigatésztát: a család nőtagjai vagy az ismerősök jártak össze alkalomszerűen a soron következő családi ünnepek tésztaszükségletének kielégítésére, míg a nagyobb ünnepek (elsősorban a lakodalom) alkalmával elfogyasztandó tésztamennyiség előállítására már nagyobb alkalmi társaság állt össze.
A csigatészta újrafelfedezése, kulturális kínálatba kerülése és kulturális örökségként történő tudatos számontartása az anyaországban a kilencvenes években történt meg: a református egyház szervezőként állt a csigacsinálók mögé, a csigatészta köré versenyeket és bemutatókat szerveztek és megjelent a különböző gasztronómiai és hagyományőrző fesztiválokon. Ugyanekkor vált a csigatészta közös készítése tudatos közösségi cselekménnyé Vajdaságban is, ahol szintén a református egyház nyújt keretet és helyszínt ennek a tevékenységnek. A kollektív csigatészta-készítési gyakorlat előzményének tekinthető a reformátusok vallási gyakorlatára (is) jellemző a kollektív jótékonyság és segélyezési tevékenység, amelynek során az egyház vagy a közösség számára szükséges dolgok pénzügyi hátterét közösen teremtik elő, valamint a szintén idősebb asszonyok részvételével működő kézimunkacsoportok. Tehát a kilencvenes években sor került a közösségi csigatészta-készítési gyakorlat, illetve az egyház által biztosított közösségi tér találkozására: ekkor – a dél-bácskai Piroson dívó gyakorlatot követve – a korábban kézimunkázó asszonyok az egyre nagyobb érdeklődésre számot tartó csigatészta készítésébe kezdtek. Az érdeklődést a kilencvenes évek kivándorlása (és ennek kapcsán a hazai ízek iránti felfokozott kereslet) még inkább fokozta. Ezzel párhuzamosan fennállt az egyéni preferenciák rendszere is, amelyben a „házi koszt” tovább erősítette a vallási identitást (a református öntudatot) és a nemzeti identitást (a magyart).
A csigatésztát a református templom imatermében készítik, előre meghatározott napokon, összesen körülbelül húsz személy részvételével. A kinyújtott tésztát könnyű vágódeszkán helyezik a csigacsinálók elé, és mindenki magának vágja fel körülbelül 2×2 cm-es négyzetekre a kinyújtott tésztát, amit aztán kétféleképpen sodornak fel: a bánsági magyar református településeken (Magyarittabé és Torontálvásárhely) átlós irányban, a bácskai településeken (Piros, Pacsér, Bácsfeketehegy) a tészta oldalával párhuzamosan. A tésztának valót már otthon meggyúrják – egy kilogramm lisztbe tíz tojást kell belegyúrni –, amit aztán pihentetnek, majd a kézi gyúrást követően gépi tésztanyújtóval nyújtanak egyenletes vastagságúra, majd nagyobb – kb. 15 × 15 cm-es négyzetekben adják tovább a csigatészta-készítő asszonyok elé.
Bácsfeketehegy, a vajdasági református egyházközösség központja egybeesik a református püspök szolgálati helyével. A csigatészta készítését közös szerdai imaóra előzi meg, majd ezt követően – áldást kérve további munkájukra – kezdetét veszi a közösségi munkavégzés két órája. A készítés során megvitatják a település, a magánélet és a tévéműsorok aktuális témáit. A munka végeztével összegyűjtik a csigatésztát, amit nyáron szabad levegőn, télen a fűtőtestre helyezett lapon szárítanak. A tésztát készítő közösség a püspökkel együtt dönti el, hogy mire fordítják a csigatésztából befolyó összeget.
Pacséron hétfőnként kerül sor a csigakészítésre, amikor összegyűlnek az idősebb asszonyok a jól fűthető kisebb imateremben. A pirosi gyakorlatot követően itt kezdtek hitelt érdemlően foglalkozni a csigatészta készítésével 1990-ben. Ennek emlékét őrzi az az emlékkötény is, amelyet a húszéves jubileum alkalmából készítettek a csoport tagjainak. A születésnapokat és névnapokat közösen ünneplik meg a munka folyamán, ugyanakkor pünkösd táján van egy nap, amikor magukat ünnepeltetik. A csigatészta-készítés előzménye itt is a kézimunkacsoport volt. A befolyó összeget a templom és az egyház szükségleteire fordítják. Adatok számolnak be arról, hogy a csigatészta készítése folyamatos Torontálvásárhelyen és Piroson, míg Magyarittabén nyáron végzik.
Javaslattevő: Dr. Papp Árpád néprajzkutató, kulturális antropológus
A csigatészta készítése olyan tevékenység, amely a határon túli magyarság térben és időben változó táplálkozáskultúráján keresztül leginkább megőrizte és erősítette a magyar identitást. A viszonylagos stabilitást a kiemelt (lakodalmi, egyházi) étkezéshez kapcsolódó jellege, a rituális étkezés – és egyáltalán a rítusok stabilitása – biztosítja. Készítése elsősorban a református közösségekben mintegy etnikai-vallási sajátosságként jelenik meg. A csigatészta készítése a vallásgyakorlással és a szakrális térrel is szoros kapcsolatban áll, hiszen a saját (családi) szükségletre készített csigatészta-mennyiség felett készített tészta a közösség szükségleteire és a közösségi térben történik (imaterem). Ennek függvényében a csigatészta készítése kollektív, identitásmegőrző tevékenység, amelynek gazdasági indokoltsága is evidens.
A csigatészta készítésének a vajdasági reformátusok között dívó gyakorlata nem tér el az anyaországi református és római katolikus, illetve az amerikás magyarok körében gyakorolt, kézi csigatészta-készítési eljárástól. Ennek egyik okát a hozzávaló alkotóelemek kis számában, a készítéséhez szükséges szerszámok egyszerűségében, az elkészített termék ünnepi/kiemelt étkezésben történő felhasználásában, illetve csoport- (elsősorban reformátusok) szórványban pedig nemzeti (magyar) önmeghatározás (identitás) rendszerében betöltött szerepével magyarázhatjuk. A csoportöntudat magas foka a délvidéki (vajdasági) reformátusokat még inkább arra késztette, hogy a saját kultúra fenntartásának igényét saját maguk irányába még inkább kihangsúlyozzák. Az elem egyszerűsége az egyik biztos pontja a megőrzésnek. A másik a klerikális zártság és a református védjegy egyre nyilvánvalóbb léte.
Bóka László: Csigavígtaposás. Ethnographia, XLII. évf. 1931. 98.
Bögre Zoltán: Csigatészta – kalákában. Debrecen, 2005. február 23. 18.
Csete-Szemesi István: A Debeljácsi Református Egyház gyökerei. 200 éves múltja és jelene. Budapest, 1994.
Éva V. Huseby – Darvas: A „szerdai magyarok” és a csigatészta készítése délkelet-Michiganben. Néprajzi Látóhatár, 1996. 3–4. sz. 47–52.
Györgyi Erzsébet: Csigacsinálás. In Magyar Néprajzi Lexikon. I. köt. Budapest, 1977, 500.
Hofer Tamás – István Erzsébet: Csigacsináló. In Magyar néprajzi lexikon. I. köt. Budapest, 1977, 500.
Istvánffy Gyula: Mátralji palócz lakodalom. Ethnographia, V. évf. 1894. 38–51.
Kecskés István: Lakodalom csiga nélkül? Magyar Szó, 2004. május 11.
Kisbán Eszter: Csigatészta, csiga, lúdgége. In Magyar néprajzi lexikon. I. köt. Budapest, 1977, 500.
Madarassy László: A „csigacsináló”. Ethnographia, XLII. évf. 1931. 34–35.
Papp Árpád: A csigatészta. Museion, 2011. 10. sz. 49–69.
Viga Gyula: A tésztakészítés sajátos eszköze a magyarságnál (csigacsináló táblácskák). In Herman Ottó Múzeum Évkönyve. XXVIII–XXIX. sz. Miskolc, 1991, 465–482.
Nagy (Guszli) Antal jómódú gazdálkodó volt Kispiacon. 1931-ben kápolnát épített a saját udvarában, ahol a felszentelés után misét szolgáltattak a helyi lakosoknak, havonta egyszer, vasárnapi napon. Ez ...
Kálmány Lajos 1875 és 1910 között 15 településen teljesített egyházi szolgálatot az 1920. június 4. előtt fennálló Csanádi egyházmegyében. Ez idő alatt Egyházaskéren járva ismerte meg Borbély Mihályt, ...
A Ferenc-csatorna (ma a Duna–Tisza–Duna-csatorna része) Bajánál kezdődik, érinti Bezdánt, Zombort, Sztapárt, Verbászt és Szenttamást. Bácsföldvárnál kettéágazik és Óbecsénél csatlakozik a Tiszába. Nev ...