A vajdasági református magyarok csigatészta-készítési gyakorlata

Vajdasági értéktár–Külhoni nemzetrész értéktár érték

kulturális örökség

2016-02-18

Bemutatás:

A csigatészta – más régiókban lúdgége, bordáslaska, gégetészta – elnevezését formájáról kapta. Készítésének gyakorlata elsősorban a reformátusok körében dívik – függetlenül jelenlegi letelepedési helyüktől. A csigatészta a Palócföld és az Alföld keleti peremén, a határon túli régióban pedig az Erdélyben, Vajdaságban, illetve az Egyesült Államokban élő magyarság körében bír többlettartalommal: míg az anyaországban regionális tudattal van felruházva a kevésbé hangsúlyos „magyaros” jellege mellett, addig a határon túli előfordulások esetében vallási és etnikai sajátosságokat is magáénak tud.

A Vajdaság esetében a türelmi rendeletet követő időszakban a déli megyékbe települő reformátusok saját, családi tudásként éltették tovább a csigatésztát: a család nőtagjai vagy az ismerősök jártak össze alkalomszerűen a soron következő családi ünnepek tésztaszükségletének kielégítésére, míg a nagyobb ünnepek (elsősorban a lakodalom) alkalmával elfogyasztandó tésztamennyiség előállítására már nagyobb alkalmi társaság állt össze.

A csigatészta újrafelfedezése, kulturális kínálatba kerülése és kulturális örökségként történő tudatos számontartása az anyaországban a kilencvenes években történt meg: a református egyház szervezőként állt a csigacsinálók mögé, a csigatészta köré versenyeket és bemutatókat szerveztek és megjelent a különböző gasztronómiai és hagyományőrző fesztiválokon. Ugyanekkor vált a csigatészta közös készítése tudatos közösségi cselekménnyé Vajdaságban is, ahol szintén a református egyház nyújt keretet és helyszínt ennek a tevékenységnek. A kollektív csigatészta-készítési gyakorlat előzményének tekinthető a reformátusok vallási gyakorlatára (is) jellemző a kollektív jótékonyság és segélyezési tevékenység, amelynek során az egyház vagy a közösség számára szükséges dolgok pénzügyi hátterét közösen teremtik elő, valamint a szintén idősebb asszonyok részvételével működő kézimunkacsoportok. Tehát a kilencvenes években sor került a közösségi csigatészta-készítési gyakorlat, illetve az egyház által biztosított közösségi tér találkozására: ekkor – a dél-bácskai Piroson dívó gyakorlatot követve – a korábban kézimunkázó asszonyok az egyre nagyobb érdeklődésre számot tartó csigatészta készítésébe kezdtek. Az érdeklődést a kilencvenes évek kivándorlása (és ennek kapcsán a hazai ízek iránti felfokozott kereslet) még inkább fokozta. Ezzel párhuzamosan fennállt az egyéni preferenciák rendszere is, amelyben a „házi koszt” tovább erősítette a vallási identitást (a református öntudatot) és a nemzeti identitást (a magyart).

A csigatésztát a református templom imatermében készítik, előre meghatározott napokon, összesen körülbelül húsz személy részvételével. A kinyújtott tésztát könnyű vágódeszkán helyezik a csigacsinálók elé, és mindenki magának vágja fel körülbelül 2×2 cm-es négyzetekre a kinyújtott tésztát, amit aztán kétféleképpen sodornak fel: a bánsági magyar református településeken (Magyarittabé és Torontálvásárhely) átlós irányban, a bácskai településeken (Piros, Pacsér, Bácsfeketehegy) a tészta oldalával párhuzamosan. A tésztának valót már otthon meggyúrják – egy kilogramm lisztbe tíz tojást kell belegyúrni –, amit aztán pihentetnek, majd a kézi gyúrást követően gépi tésztanyújtóval nyújtanak egyenletes vastagságúra, majd nagyobb – kb. 15 × 15 cm-es négyzetekben adják tovább a csigatészta-készítő asszonyok elé.

Bácsfeketehegy, a vajdasági református egyházközösség központja egybeesik a református püspök szolgálati helyével. A csigatészta készítését közös szerdai imaóra előzi meg, majd ezt követően – áldást kérve további munkájukra – kezdetét veszi a közösségi munkavégzés két órája. A készítés során megvitatják a település, a magánélet és a tévéműsorok aktuális témáit. A munka végeztével összegyűjtik a csigatésztát, amit nyáron szabad levegőn, télen a fűtőtestre helyezett lapon szárítanak. A tésztát készítő közösség a püspökkel együtt dönti el, hogy mire fordítják a csigatésztából befolyó összeget.

Pacséron hétfőnként kerül sor a csigakészítésre, amikor összegyűlnek az idősebb asszonyok a jól fűthető kisebb imateremben. A pirosi gyakorlatot követően itt kezdtek hitelt érdemlően foglalkozni a csigatészta készítésével 1990-ben. Ennek emlékét őrzi az az emlékkötény is, amelyet a húszéves jubileum alkalmából készítettek a csoport tagjainak. A születésnapokat és névnapokat közösen ünneplik meg a munka folyamán, ugyanakkor pünkösd táján van egy nap, amikor magukat ünnepeltetik. A csigatészta-készítés előzménye itt is a kézimunkacsoport volt. A befolyó összeget a templom és az egyház szükségleteire fordítják. Adatok számolnak be arról, hogy a csigatészta készítése folyamatos Torontálvásárhelyen és Piroson, míg Magyarittabén nyáron végzik.

Javaslattevő: Dr. Papp Árpád néprajzkutató, kulturális antropológus

Indoklás:

A csigatészta készítése olyan tevékenység, amely a határon túli magyarság térben és időben változó táplálkozáskultúráján keresztül leginkább megőrizte és erősítette a magyar identitást. A viszonylagos stabilitást a kiemelt (lakodalmi, egyházi) étkezéshez kapcsolódó jellege, a rituális étkezés – és egyáltalán a rítusok stabilitása – biztosítja. Készítése elsősorban a református közösségekben mintegy etnikai-vallási sajátosságként jelenik meg. A csigatészta készítése a vallásgyakorlással és a szakrális térrel is szoros kapcsolatban áll, hiszen a saját (családi) szükségletre készített csigatészta-mennyiség felett készített tészta a közösség szükségleteire és a közösségi térben történik (imaterem). Ennek függvényében a csigatészta készítése kollektív, identitásmegőrző tevékenység, amelynek gazdasági indokoltsága is evidens.

A csigatészta készítésének a vajdasági reformátusok között dívó gyakorlata nem tér el az anyaországi református és római katolikus, illetve az amerikás magyarok körében gyakorolt, kézi csigatészta-készítési eljárástól. Ennek egyik okát a hozzávaló alkotóelemek kis számában, a készítéséhez szükséges szerszámok egyszerűségében, az elkészített termék ünnepi/kiemelt étkezésben történő felhasználásában, illetve csoport- (elsősorban reformátusok) szórványban pedig nemzeti (magyar) önmeghatározás (identitás) rendszerében betöltött szerepével magyarázhatjuk. A csoportöntudat magas foka a délvidéki (vajdasági) reformátusokat még inkább arra késztette, hogy a saját kultúra fenntartásának igényét saját maguk irányába még inkább kihangsúlyozzák. Az elem egyszerűsége az egyik biztos pontja a megőrzésnek. A másik a klerikális zártság és a református védjegy egyre nyilvánvalóbb léte.